A felmérési fázis pszichológiája

Az előző heteket tervezéssel töltöttem. Az volt a feladatom, hogy pontosan megbecsüljem egy projekt nagyságát. (hány napig fog tartani, hány ember kell majd hozzá, stb.) Imádom az ilyen munkát, mert szeretek tervezni. Szeretek riportok előtt ülni és gondolkozni.

Az ilyen tervezés során számba veszem az üzleti igényeket (próbálom azokat kiválasztani, amelyek leginkább jellemzőek a vállalatra), és ebből megpróbálom megbecsülni a kialakítandó adatmodell komplexitását. Az üzleti igények felmérése után egy kicsit felmérem a forrásrendszereket is. Milyen adatmennyiséggel kell majd számolni, előreláthatóan lesznek-e komolyabb problémák az adatminőséggel vagy sem. Ha mindezekkel elkészülök, akkor még megvizsgálom azokat a kockázati elemeket, amelyek veszélyeztetik a projekt sikerét, és kész. Jöhet a prezentáció az eredményekről.

Mint említettem imádom ezt a tervezési folyamatot, de van egy momentuma amivel sokszor nehezen birkózom meg: ez pedig a hullámzó lelkiállapot. Amikor először szembesülök a vállalat problémáival, akkor azt mondom: „á ez egyszerű lesz". Aztán ahogy egyre átfogóbb elemzéseket készítek, kiderül, hogy a helyzet sokkal bonyolultabb, mint ahogyan elsőre kinézett. Aztán ahogy egyre nagyobb helyismeretre teszek szert, ahogy egyre több információval rendelkezem a problémáról, úgy válok egyre nyugodtabbá: mégsem lehetetlen a feladat megvalósítása.

A lelkiállapotom az egész felmérés alatt egy szinuszgörbéhez hasonlít. Eufórikus a hangulatom, ha úgy érzem megoldható a probléma és frusztrált leszek, ha nem. Persze ezek a szélsőséges kitérések szép lassan kisimulnak, és a felmérés végére egyre tisztább lelkiállapotba kerülök. Aztán amikor elindul a projekt, kezdődik minden elölről...

Ahhoz tudnám ezt hasonlítani, mint amikor általános iskolás koromban tépkedtem a szirmokat, hogy kiderítsem: szeret-e az a lány, akibe szerelmes vagyok vagy nem. Szeret nem, szeret, szeret, nem szeret, aztán kijön, hogy szeret. Király! Megnyugszom. Egy darabig tiszta lelkiállapotba kerülök, majd kezdődik az egész elölről, és újra elkezdem tépkedni a szirmokat...

De mit lásson ebből a hullámzó lelkiállapotból a megrendelő? Beszéljünk neki a problémánkról vagy inkább ne zavarjuk össze a fejét? Egyáltalán hogyan kezeljük azt a szituációt, amikor a felmérés során megkérdezi majd, hogy „Na? Hogy látod? Be lehet fejezni x időn belül?"

Vannak, akik úgy kezelik a problémát, mint az orvosok: hallgatnak és „latinul" beszélnek a felmérés alatt, hogy még véletlenül se értse meg a páciens (megrendelő), hogy mekkora a probléma. Majd a legvégén tálalják az eredményt.

Ezt talán érthető, hiszen ha a megrendelő a fenti lelkiállapotban kap el minket a kérdésével, akkor túl szép képet festünk neki a valóságról, ha lent, akkor túl borúsat. Ha például most kérdezne valaki a tőzsdéről, akkor egy akkora ízes káromkodást engednék el, hogy a gyerekeim sem ismernének az apjukra. (Azoknak, akiket nem érint ilyen érzékenyen a téma mondom, hogy az OTP részvényárfolyama lassan egy éve folyamatosan esik, és csak ma több mint 13%-ot esett még)

Visszakanyarodva a megrendelő tájékoztatására. Szerintem jobb tájékoztatni őt folyamatosan arról, hogy most éppen mit csinálok, mire gondolok, mi jár a fejemben, még akkor is, ha nem vagyok biztos a dolgomban. Lássa és értse ő is, hogy mit miért teszek, és hogy hova akarok eljutni.

Egy dolgot azonban megtanultam. Számokat, határidőket nem szabad mondani mindaddig, amíg minden pontosan ki nincs mérve. Az senkinek nem jó, ha beleéli magát valamibe, amiről kiderül, hogy csak egy kósza, az aktuális lelkiállapotnak megfelelő becslés volt. Ahogy nem mondjuk az a barátnőnknek, hogy vége, mert a szomszéd látta egy másik pasival beszélgetni, úgy a projektre sem mondjuk rá, hogy mennyi. Majd, ha biztosak leszünk a dolgunkban. De addig nem.

Kővári Attila - BI projekt

BI & DWH projektvezető képzés

Tudjon meg többet az itt elhangzottakról! Jöjjön el a 2024. szeptember 25.-i BI és adattárház projektvezető képzésre, vagy rendeljen kihelyezett tanfolyamot! Részletek >>

 

Új hozzászólás