21 éves a BI projekt

21 éves lett a BI projekt. (A 20 éves évfordulóról sajnos elfeljetkeztem...) 21 évvel ezelőtt mondtam fel az akkor munkahelyemen és csináltam meg a BI projektet és lettem független tanácsadó.

Az elmúlt 21 évben sokatokkal dolgoztam együtt. A számlázó program szerint 800+ cégnek állítottam ki számlát, azaz ennyien rendeltetek tőlem valamilyen szolgáltatás, amiért hálás vagyok ezúton is. Hosszú volt az út eddig, és innen visszanézve teljesen naivan vágtam bele anno. Persze akkor tudatos döntésnek gondoltam, de innen visszanézve olyan egyszerű kérdésekre sem tudtam a választ, mint a „honnan lesz ügyfelem” Elképzelésem persze volt mindenről, tervem is volt mindenre, de innen visszatekintve inkább csak álmodoztam és csináltam a dolgokat. Végtelen naivsággal, szeretettel és elszántsággal.

30 éves voltam. Volt már két gyerekem, két diplomám és 7 év munkatapasztalatom. Átbeszéltük a feleségemmel, hogy mennyi pénzből tudunk megélni, hány nap tanácsadást kell eladnom, hogy megéljünk kettőnk fizetéséből. Kiderült, hogy nem is olyan sokat. Úgyhogy felmondtam.

Miért mondtam fel? Szerettem a munkahelyem, szerettem a kollégáimat, de nem éreztem már magam hasznosnak. És ez zavart. Nem tudtam már újat adni a csapatnak, önjáróak lettek, ment már minden nélkülem is. Hiába mondta a tulajdonos, hogy dőljek hátra, lesznek még kihívások. Menni akartam. Többet akartam foglalkozni a szakmával, kevesebbet az emberek menedzselésével, és valamelyik BI területnek a legjobb szakértőjévé szerettem volna válni.

Az első év simán ment. A volt munkahelyemtől is kaptam munkát, ismeretségi körben is találtam melót bőven, úgyhogy 3 projekten is dolgoztam párhuzamosan. Aztán ezeknek egyszer csak vége lett. Egyszerre mind a háromnak. Ott álltam és nem volt munkám… A régi ügyfelek kikoptak, újakkal a nagy hajtásban nem volt idő foglalkozni. Elfogytak az ügyfelek…

Úgyhogy nem volt más hátra, mint leülni és végiggondolni, hogy „honnan is lesz ügyfelem”. Nem is akármilyen ügyfél, hanem nagyvállalati. Akik közismerten „nem szeretnek Cici bt-kel dolgozni”. Már pedig én pont az vagyok. Egy egyfős cég.

Azt tudtam, hogy az kevés lesz, hogy kiírom a honlapra, hogy „Magas minőség, alacsony áron”. Persze volt egy tervem ügyfélszerzésre, amit Kenyában hegymászás közben raktam össze, csakhogy az pont olyan volt, mint a kenyai mászás terve. Konkrétan ezt terveztük az első napra: „Gyalogoljunk 30 kilométert, 1500 méter szintet. 41 kilónyi cuccal...”. Fejben működött, de kint az első nap felénél összehánytuk, összefostuk magunkat. A szó szoros értelmében. És most ugyanezt éreztem az ügyfélszerzéssel: Fejben ment, de élesben csinálni az már teljesen más.

Ráadásul az ügyfélszerzési stratégia csak annyi volt, hogy majd nyitok egy blogot (ez lett a BI projekt blog) és azzal majd bizalmat építek, és a bizalom majd hoz ügyfelet. Csakhogy volt egy bökkenő: Írás közben jöttem rá, hogy a BI-hoz sem értek. Elkezdtem írni a cikkeket - egyelőre csak egy mappának a C meghajtón – és rá kellett csodálkoznom, hogy egy nagyon kis szeletét ismerem a BI-nak. Burokban éltem, volt egy szemétdombom, ahol királynak éreztem magam, és most kitekintve nagy internetre rá kellett jönnöm, hogy nem vagyok király. Nagyon nem. Paff.

„Köszönöm, hogy mikor királynak hittem magam
Nem szóltál és hagytál egy ideig az udvarodba' kóborolni
Hogy az alattvalóid is beavattad és ők is hódoltak nekem
Jó móka lehetett, de én is megtaláltam a számításom”

Kispál és a Borz

Nagyon magam alatt voltam. Elkeseredésemben ingyen vállaltam 30 embernapnyi munkát referenciáért cserébe. Elküldtem egy csomó potenciális ügyfélnek, de ingyen sem kellettem senkinek… Na ez megadta a kegyelemdöfést:

1. Nem értek a BI-hoz
2. és nem is kellek senkinek
3. és egyedül vagyok

Nagyjából így summázhatom az akkori érzéseimet.

Fordulatot az hozott, hogy elkezdtem máshogy gondolkodni a blogolásról. Már nem, mint ügyfélszerző eszközre tekintettem, hanem mint szolgálatra, amivel másoknak segíthetek. Azt a közösséget akartam szolgálni, akik között élek. Akik ugyanúgy szívnak, mint én. Nem voltak már nagy terveim. Nem akartam már a Metallica, vagy Guns n Roses lenni, példaképem sokkal inkább a Pokolgép lett, akik egy maroknyi közösségnek játszottak szívvel lélekkel. A tobacco road-ról a retek utcába, ahogy Suszter Lóri mondta a kopasz kutyában.

És innentől kezdve kitisztult minden. Lett célom, azonosulni is tudtam vele, és „a másoknak segítek” cél sokkal nagyobb energiát mozgatott meg, mintha magam miatt csináltam volna. Kellett is ez az energia, mert két évig egy ügyfelet sem hozott a blog. Ezt onnan tudom, hogy volt egy olyan vonalas számom, amit nem használtam, nem mondtam el senkinek és ezt a számot írtam ki a honlapra. Így tudtam, hogy ha az a telefon csörög, akkor a weboldalról hívnak

Na ez volt az a telefon, ami két évig egyszer sem csörrent meg. Egyszer sem. Aztán egyszer csak megcsörrent, és a Wizz Air informatikai igazgatója volt a vonal túlsó végén, hogy adattárházat építenének, üljünk le beszélgetni. Először persze majdnem elküldtem a francba, mert azt hittem, hogy valamelyik hülye haverom szívat. De aztán kiderült, hogy nem. Komoly a dolog.

Innentől már minden csak történelem. Gyönyörű történelem, tele szép projektekkel, csodálatos emberekkel, akinek sokat köszönhetek. Voltak persze válságok, jöttek pofonok, de semmi sem volt olyan nehéz, mint az első két év. Azon nehéz volt túllendülni, utána már minden könnyebben ment. De ehhez kellet hogy olyan emberekkel hozzon össze a sors, akik bíztak bennem, akik túllendültek azon, hogy egy "Cici Bt."-vel kell szerződni, akikkel segítettük egymást, akiktől tanulhattam, és akiket taníthattam .

Köszönöm Nekik, köszönöm Nektek ezt a 21 évet!